Kazahsztán az én szememmel

Tartalékoltam a szép emlékeket, hogy itthonról írva magamnak is örömet okozzak vele. Persze nem csak ez az oka, hogy Thaiföldről csak egyszer jelentkeztem. Aki írt már blogot, az tudja, hogy az nem olyan, mint az e-mailezés. Sokkal tovább tart, mire mindent összeraksz ahhoz, hogy föl is lehessen rakni publikus hozzáférésre.

Sokszor nem működik megfelelő gyorsasággal az internet, ekkor föl sem tudod tenni pl. a képeket a saját admin oldaladon. Ez történt Thaiföldön is, javában írom a dolgokat, rakom föl a képeket, mire látom, hogy azt írja ki, hogy sikertelen mentés. Szóval este ugrottam neki még egyszer, akkor már sikerrel. De igazából nem ilyen vacakolásokkal akarod az idődet eltölteni egy távol-keleti nyaraláson. Arra itt van a rendelkezésre álló idő Kaziban:-)

Folytatom ott akkor, ahol abbahagytam. Kimaradt egy kép, amit föl akartam tenni, abszolút tipikus kép az utcáról én pedig mint eléggé megszállottja a gasztronómiának, különösen szeretem ezt a képet. Ha ránézek erre a sok fazék finomabbnál finomabb különböző curryre, most is csak összecsordul a számban a nyál.

Megjegyzem, első dolgom ma az volt, hogy hozzak a Ramstore-ból kókusztejet és csirkehúst, illetve vörös (vagy thai) bazsalikomot és a tegnap még Bangkokban vásárolt egyéb dolgokkal (curry paste, thai citromfű, ghalangal, kaffir lime levél, kaffir lime juice, halszósz,, pálma cukor, thai padlizsán) egy isteni zöld curry-t főztem ebédre:-) Egyébként otthon is mindent megkapni hozzá, nem egyszer főztem már otthon is thai curry-t, volt szerencsém még Angliában több helyen is thai kaját főzni, nem csak curry-t, hanem ún. street food-ot, azaz utcai kajákat is. Londonban mindent megkapni hozzá, még thai padlizsánt is, ami otthon Magyarországon már húzósabb, ha van is ritkán, méregdrága lehet. De minden mást kapni hozzá, az Asia boltban a Nagycsarnokban, de egyéb kínai boltokban is (pl. nálunk a Rákóczi téren) érdemes szétnézni, de a Culináris üzletekben is gondolom, hogy nem tesztek fölösleges kört. A főzés technikája fontos, ezért érdemes a neten rákeresni. Egyébként kb. 20-25 perc alatt készen van, a thai currynek a frissessége az erénye, azonnal fogyasztva a legjobb, nem „érik” mint pl. a nehezebb indiai curry-k, vagy mondjuk a magyar töltött káposzta és a pörköltek.

A pénteki napunkba már belefogtam a múltkor. Érdemes annyit elmondani, hogy a Silom negyedben voltunk, ez mondjuk egy pénzügyi-üzleti negyed, nagyon pezsgő élettel, az utcán ugyanúgy mindent megkapni, este pedig jó hangulatú bárok és jobbnál jobb éttermek várják a látogatóikat. Említettem már, hogy mi milyen apropóból keveredtünk oda. Az utunk is tulajdonképpen azért történt elsősorban, mert meg kellett újítanunk a kazah vízumunkat és érthető okokból célországnak nem mondjuk Kirgizsztánt választottuk, hanem Thaiföldet. Így tehát péntek reggel egy taxiba ugrottunk, amivel egy jó fél órát haladva, illetve felváltva dugóban ülve elértünk a Silom Road-i Jewelry Business Tower-ba, ahol a kazah követség is megtalálható. Sajnos csak 10-12-ig van konzuli szolgálat és csak hétfő-szerda-pénteki napokon, így sietnünk kellett. Kicsit kalandos volt a bejutásunk, erre nem számítottunk, így az útlevelünkön kívül más igazolvány nem volt nálunk. Ott állunk egy ötvenvalahány emeletes épület előtt, próbáljuk megtalálni, hogy hol lehet a kazi nagykövetség? Sajnos sehová nem volt kiírva, ezért bent kerestünk szerencsét, a biztonsági őröknél. Nem igazán beszél ott sem ez a fajta munkaerő idegen nyelveket, ha meg igen, azt is nehezen érteni. De valahogy eljutottunk a 6. emeletig, ahol a recepció található. Ott a szokásos készséggel álltak a rendelkezésünkre, ici-pici bökkenő volt csak a dologban. Mégpedig az, hogy a 43. emeletre kellett feljussunk, de csak úgy kapunk belépő kártyát, ha leadjuk az útleveleinket. Szkjúz mi?! Azt kell fölvigyük, egy követségre jöttünk, hogy adjuk le! Márpedig anélkül nem tudunk fölmenni, válaszolták kedvesen. Adhatunk más fényképes igazolványt is persze. Persze? Persze, hogy az meg nem volt nálunk, nem gondoltunk ilyesmire. Szóval maradt az egyetlen lehetőség, hogy fölmegyünk az útlevelünk nélkül. Még gondolni is kihívás volt arra, hogy ezt a helyzetet egy kazah hogyan fogja megoldani? Tanulva a szerdai repülő utunkból, nem tudtuk még akkor a választ erre:-) Szóval fölmentünk a 43-ra, meg is találtuk a követség irodáját.

Már vagy ¼ 11 volt, de semmi életjelet nem láttunk. Nem kezdődött jól a dolog. Csengetésre is csak vagy 10 perc múlva kukkantott ki valaki. A helyzet komolyságához tartozik tényleg, hogy nekünk el kellett indítani legkésőbb pénteken ezt a dolgot, mert a hivatalos időpont szerint akár egy hétig is eltarthat a vízumunk elkészítése. Közben Kaziban ünnepek voltak, így azt sem tudtuk pontosan, hogy hogy lesznek nyitva, mi számít nekik munkanapnak ott Thaiföldön, szóval bizonytalan volt a dolog. És még előtte voltunk egy kazah hivatalossággal történő találkozásnak.

És itt történt aztán az, hogy minden 180 fokos fordulatot vett. Azaz találkoztunk egy kedves, talpraesett, segítőkész, fiatal kazah konzullal, a legnagyobb meglepetésünkre. Még az sem hozta zavarba, hogy nincsen nálunk az útlevelünk. Rögtön kitalálta, hogy ő ideadja nekem az ő belépő kártyáját, amivel lemegyek, leadom a mi két belépőkártyánkat, amire aztán visszaadják az útleveleinket. Még volt egy kis probléma, mégpedig az, hogy nem volt nálunk csak 320 dollár, a szükséges 400 helyett. Azonnal segített, hogy hol találok az utcán egy pénzváltót. Szóval én lementem, kikértem az útleveleinket a recepción, leadtam a belépőkártyáinkat. Kint váltottam pénzt, ahol egy pillanatra összeszorult a gyomorom megint, mert a hölgy útlevelet kért hozzá, de egy pillanat alatt beugrott, hogy most már nálam van. Meglett az elég US dollár is, visszamentem a 43. emeletre a kazah konzul (hosszú boldog életet kívánok neki) belépőkártyájával, majd  elintéztük a dolgokat. A bonyodalmak még nem értek véget, mert mondta, hogy csak hétfőn mehetünk, mert a kazah ünnep miatt szerdán és pénteken nem dolgoznak. Jajaj, nem jó hír, hiszen mi szombaton reggel már Ko Chang szigetre szerettünk volna buszozni és csütörtök estig kicsit hátrahagyni Bangkokot, a hétfőig a városban rekedés nem igazán volt ínyünkre. Beugrott Krisztinek, hogy esetleg az ottani kollégákat megkéri, hogy ugorjon el valaki közülük, vagy egy futár az útleveleinkért és vigye el a bankba, majd mi pénteken fölvesszük azokat. Persze, hogy lehet, mondta erre is a segítőkész kazah fiatalember,ad róla egy igazolást, arra a papírra ő kiadja majd valaki másnak az útleveleinket. Itt akkor már be is fejeztük a „munkát”, már csak meg kellett kérjük erre Kriszti thai kollégái közül valakit. De nagyon vidámmá tett minket ez az eddig nem ismert kazah talpraesettség és segítőkészség, így vidám dolgokkal múlattuk a következő egy-két órát. Azaz jártuk a kis utcákat és a nagyokat és azt tettük, amit minden európai ember Bangkokban tesz. Elkezdtük költeni a pénzt:-) Kajáltunk (isteni thai fish- és squid cake-et), órát, térdgatyát, DVD-ket vásároltunk,  minden „eredeti” thai persze, de így tudsz ötször több dolgot kapni a pénzedért, mint otthon:-) El voltunk kápráztatva ettől az ázsiai utcai forgatagtól, tetszett a meleg és a napsütés, az egyik legjobb napunk kerekedett ki a péntekből így.

Megtaláltuk a nagy banképületet is, olyan 20-30 perc séta volt csak a követség irodájától, ha nem állsz meg sehol. Nekünk éppen a plussz "stopover-ek" miatt hosszabb volt. Bent az épületben készséggel fogadtak, föl nem jutottunk persze, mert itt is szükség lett volna az útlevelünkre. De egyébként itt is a legkedvesebb thai segítőkész emberekkel találkoztunk. Lent várakoztunk így, vagy háromnegyed órát biztosan, mert a csaj, akit kerestünk, éppen ebédszüneten volt. Megkerült aztán ő is és fülig érő mosollyal közölte, hogy természetesen segít és ne aggódjunk, elhozza hétfőn ő maga személyesen a követségről az útleveleinket.

Mindezek után visszakeveredtünk a szállásunk környékére. Az Egyenlítő környékén (ezt a földrajzi kifejezést imádtuk Krisztivel használni) este 6 körül teljesen besötétedik, bármilyen hónapban is járunk, szóval elég rövidek a nappalok. OK, tudom, otthon most éppen 4-kor már sötétedni kezd és fél 5-kor már tök sötét van, de egy magamfajta ember megszokta, hogy ha süt a nap és 30 fok körül van, akkor nyár van és ilyenkor este 9-ig be sem lehetett minket zavarni az utcáról, illetve a focipályáról. Szóval jött a szokásos este, talán aznap „vettünk” éppen egy kis arcmasszázst és –pakolást mindketten, majd ettünk egy fantasztikus kaját ismét valahol.

Ko Chang szigetre a szállásunkon is „irodát” tartó utazási céggel utaztunk, persze tudtuk, hogy picit drágább, mint ha magadnak intézel mindent, de mivel sok átszállással jutsz el oda (először is juss el Bangkokban az Ekamai buszpályaudvarra, ami szintén egy kis pénzbe kerül, majd juss el a Trat nevű városba. Onnan a buszpályaudvarról fogj egy furgont, aki lehetőleg átverés nélkül elvisz az egyik kompkikötőbe, ahol váltasz egy kompjegyet és átmész vele a szigetre, majd ott egy másik furgonnal eljutsz a szállásra, ahová szeretnél) így inkább az irodával mentünk, amely minden utunkat intézte, azaz nem kellett sehol sem nagyon keverednünk. Persze ennek is megvan a hátulütője, pl. az, hogy ún. VIP buszt ígérnek, ami persze már eléggé lepukkant, a légkondi nem igazán működik, megállni pedig a pihenőre a sofőr (vagy a cég) családja és barátai által vezetett lepukkant bolt és étteremnél fogsz , ahol meglepően európai árak fogadnak. Na nem balatoni, csak úgy európai, ami kicsit durva Thaiföldön és rögtön összeáll a kép. Egyébként más buszok is megállnak ott, szóval ez direkt az iroda által működtetett valami volt :-) Sebaj, mi odafele nem is költöttünk ott semmit. De ez legyen a legkisebb baj, inkább a busz nem éppen VIP volta bosszantóbb volt. Hosszú az út egyébként, megállás nélkül is valami 5 óra Trat, amely a legutolsó nagyobb város (olyan 20-30 ezres lehet) Kambodzsa felé. Ott megérkeztünk megint csak egy kis „irodához”, ahol kiállították nekünk a kompjegyünket, a vissza kompjegyünket, illetve a vissza buszjegyünket. Maj ez a busz elvitt valameddig ismét, ott átszálltunk ezekre a kis furgonokra, amelyek levittek a partig, a komphoz. A jegyen szereplő 4 órás komp helyett csak az 5-öset értük el, ez egy óra alatt visz át a kikötők egyikébe. A szigeten több kikötő is van, de Tratból csak 3-ba juthatsz el, mi a Centre Point Ferry-nél kötöttünk ki. Ott elkezdődött az „osztozkodás”, hogy ki hová megy, aszerint ült föl egy-egy furgon platójára. Mi még nem tudtuk hová megyünk, az egész út olyan ad hoc volt, miért éppen a tengerparti szállásunk ne lett volna az? Miközben tanakodtunk és vártunk egy újabb furgonra, meghallottuk, hogy még hárman magyarul beszélnek, ami ilyen messze otthonról kifejezetten kellemes volt (Bangkokban persze több magyar szót hallani, ez mégis csak egy random sziget). Egy srác és két csaj utazgattak a világ ezen részén, ennyit megtudtunk a rövid találkozás alatt és még azt, hogy ők sem tudják még, hogy hová mennek? A térkép és a Lonely Planet alapján természetesen az én fejemben már megvolt a partok sorrendje, melyik miért jó, vagy nem, hol mit lehet csinálni? De az interneten való szállásfoglalás nem mindig jön be, képeken valahogy mindig minden más, ezért tényleg csak a saját fantáziámra hagyatkoztam. A legelső nagyobb beach és település a szigeten a Fehér Homok Beach, ezt írták a legpezsgőbbnek, élettel telinek, sőt zajosnak. Ide nem igazán akartam menni, menjünk lejjebb, ez volt inkább a tervem. Keressünk valami nyugisabb helyet, aztán majd elmegyünk ide-oda. Aztán úgy alakult a dolog, hogy a legutolsó furgon is úgy megtelt, hogy Kriszti csak elöl a sofőr mellett tudott leülni, én pedig leghátul, nem az üléseken, hanem a fellépőn, a saját csomagjainkon ülve. Valami olyan érzésem volt, mint mikor indiai vonatok tetején látod, hogy az emberek összekötött lábú kecskék között ücsörögnek:-) Szóval repesztettünk a szerpentineken (szép hegyes a sziget), én meg hátul kapaszkodtam, tényleg kalandos út volt, láttam Kriszti aggódó pillantásait, úgy percenként hátranézett, hogy megvagyok-e még? :-) Aztán az következett, amit nem igazán terveztünk, azaz megérkeztünk a már említett White Sand Beach-re, és kérdezte a sofőr, hogy akkor leszáll-e itt valaki, én azonnal ugrottam, hogy persze, mi ide jöttünk, úgy éreztem, hogy elég az útból:-) De mint később megtudtuk, telitalálat volt, semmi sem valósult meg a negatív képzeteinkből. Az ún. nyüzsgés korántsem volt az, elég álmos még a sziget ilyenkor, de annak örültünk,hogy egy viszonylag forgalmasabb helyen voltunk, hiszen egyik étteremből tudtál átmenni a másikba, a szállások között tudtunk válogatni, míg ha egy mindentől távol eső resort-on vagy, akkor kénytelen vagy mindig beutazni valahová, ha csak nem akarsz minden este mondjuk ugyanott kajálni. Egyik nap kismotorral bejártuk a szigetet, megnéztünk pár beach-et és úgy láttuk, hogy tökéletes volt a véletlen választásunk.

Szóval kiszálltunk az autóból és minden szimpatikus helyre bementem érdeklődni, amely az út tengerpart felőli részén volt. Na nem gáz egyáltalán 20 méterrel többet sétálni a partra, ez történik, ha az út másik oldalán van a szállásod, de a feeling mégiscsak más, ha reggel az ágyból kiszállva egy lendülettel már a tengerben fürdesz, pláne úgy, hogy a dagály miatt reggel a beach is csak pár méterre szűkült az esti 20-30, helyenként 40-50 méter helyett. Hát tényleg nem csúnya egy fehér homokos sok tízméter széles part:-)

Nem igazán tetszettek ugyanakkor a nevesebb resort-ok által kínált szobák azért a pénzért, így folytattuk a keresgélést tovább, mikor is betértünk egy sor bungaló közé,ahol megmutatták a lehetőségeket, teljesen OK méretű szobák, pici terasszal, légkondi, zuhanyzó, szóval első este nem is vágytunk többre, csak egy korrekt, tiszta szobára. Úgy voltunk vele, hogy majd reggel világosban tovább nézelődünk, esetleg átmegyünk máshová. De 10 méterre a tengerparttól, a bungalók is homokban álltak, sok panaszra nem volt okunk. Az ún. „value for money”, azaz az ár-érték arány pedig azt hiszem, hogy sokkal jobb volt, mint egy nagyobb resort-on. Este sétálgattunk a parton és az utcán, ismerkedtünk a településsel, illetve megint csak egy fantasztikusat kajáltunk. Az ember Európában (különösen Magyarországon), de gondolom máshol is beleszalad szar éttermekbe, kajákba. Itt Thaiföldön a mi tapasztalatunk az volt, hogy nem tudsz tévedni. Vannak persze extrém jó helyek és kevésbé jók, de rosszat nem fogsz ki, aki azt mondja, hogy igen, az nem mond igazat, szerintem. Szóval kész voltunk attól, hogy mi vár ránk az elkövetkező 5 napban. Este még az utcán található sok tucat turista iroda egyikében már szerveztük is ezeket a napokat. Másnapra, azaz vasárnapra befizettünk egy elefánt túrára a dzsungelben (ez a sziget hegyes és erdős, sűrű dzsungelt találsz a hegyek között, a kedvenc, Kambodzsából származó pincér srác szerint pár tigris is él a szigeten.-) ), keddre pedig egy hajókirándulásra, amiben kis búvárkodás és környező szigetek látogatása is volt, illetve fantasztikus kaja a hajón:-) Természetesen más  programokat is csináltunk, de azokról egy következő bejegyzésben számolok be Nektek. Most pedig néhány kép, hogy lássátok is, hogy milyen jó dolgunk volt nekünk az elmúlt napokban:-)