Ha nem unjátok még a thaiföldi sztorit, akkor folytatom. Ugyanis még csak a 4. napnál tartottam, de ígérem ez az utolsó thai bejegyzés aztán jöhet újra Kazi! Még fölteszem azért azt az írást, amit Kriszti írt az odaúton a repülőn, azt még korábban megígértem.

A vasárnapi nap délutánjánál hagytam abba, de még várt ránk egy szép kis kaland. Azért iderakok egy képet a napsütötte partról, ahol 5 napig élveztük a meleget, a decemberi nyarat.

Szerettünk volna a rövid idő alatt minél több mindent kipróbálni, ezért még aznap kora délután kitaláltuk, hogy elmegyünk egy esti tintahal horgászatra. Ez 6-kor kezdődik, tehát volt még időnk megnézni, hogy van-e még hely rá? Tulajdonképpen minden resortnál, vagy az utcán minden kis irodánál be tudsz rá fizetni. Előző estéről emlékeztünk, hogy fejenként egy ilyet 450 baht-ért (kb. 2500 Ft-ért) kínáltak. Megkérdeztük a mi szállásunknál is, hogy ott befizethetünk-e, természetesen igen volt a válasz, az ár azonban 600 baht. Szóval itt még rátettek pár vacsorára valót, ezért visszamentünk az előző esti irodához. Rögtön be is fizettük a 450-et fejenként és az ígéretük szerint du. 5-kor jött is értünk valaki a bungalónkhoz. Beültünk a furgonba (sanghtaew-nek hívják Dél-Kelet Ázsiában) amely elvitt kettőnket egészen le délre, a Bong Bao nevű halászfaluba, ahonnan a legtöbb hajó indul a közeli egyéb szigetekre is. Ott bemutattak egy csajnak, aki mint kiderült, a vezetőnk volt aznap este. Volt még egy kis időnk, ajánlotta, hogy vegyünk magunknak ezt-azt, sört, snack-et (mindkettőt vettünk, ne férjen kétség hozzá, de kellett is igazából), de víz lesz a hajón. Aztán közelgett az indulás pillanata, így elindultunk a hajó felé az irgalmatlan hosszú mólón. Legalább 10 perc volt amíg végigmentünk ezen a „pier-en”, ahol számtalan étterem, kisbolt és „lakások” is voltak. Az itteni haléttermek egyébként híresek, minden könyv ajánlja őket. Ha már a könyveknél tartunk, nem volt korábban thaiföldi útikönyvünk, de nem is kellett, hogy legyen. Az egész ország tele van olyan könyvesboltokkal, ahol mindenféle könyvet, útikönyveket (nem csak Thaiföldről), regényeket, ponyvát, stb. megvehetsz, majd ha kiolvastad, vissza is viheted és féláron visszaveszik tőled. De visszaviheted másik üzletbe is, nem muszáj az eredetiben leadd, illetve természetesen meg is tarthatod. Mi még Bangkokban megvettünk egy 2007-es Lonely Planet könyvet kb. 1000 Ft-ért és az utolsó napunkon vissza is vittük és tényleg meg is kaptuk az eredeti ár felét. De vettünk még egy olvasnivalót Krisztinek is, igaz angolul, magyar könyvet nem láttunk, de német, holland, svéd, japán, stb. kaphatóak szinte mindenhol.

Szóval kiértünk a hajónkhoz, amelyre legtöbb esetben 15-30 ember is fölül esténként, de azon az este érdekes módon csak mi ketten voltunk jelentkezők. Hihetetlennek tartottuk, hogy az a kb. 8 fős személyzet ( bár volt aki egész úton aludt a hajón) csak miattunk hajózik ki a tengerre. Szóval mi voltunk egyedül, szinte felfoghatatlan volt a dolog. Az említett csaj foglalkozott velünk, ő beszélt angolul. Ideadta az eszközöket, amely semmi másból nem állt csak félliteres műanyag palackra erősített damilból, amelynek a végére egy több ágú horgot erősítettek. Tulajdonképpen mást sem kell csinálj, csak amikor bent van a horog a vízben, akkor erőteljes mozdulatokkal mindig föl-fölhúzod addig, amíg a karod engedi, majd vissza. Megvilágítják a vizet, amire összegyűlnek a halak, főleg kis halak, erre pedig előjönnek a világ legügyesebb ragadozói, a tintahalak. A horognak van egy kis fehéres színű teste, amelyet ha föl-fölhúzol a vízben akkor megvillan és ezt nézheti kishalnak a tintahal, amire rákap és fönn is akad rajta. Láttunk többet is úszkálni a vízen, de sajnos egyikőnk sem fogott egyet sem. Az enyémre egyszer ráakadt valami, de mielőtt kihúztam volna, le is akadt róla. Szóval nem volt szerencsénk, de pl. a csaj is fogott vagy ötöt, meg a személyzet többi tagja közül is egy páran kellett hogy fogjanak, mert végül is volt vacsoránk :-) Az egész igazából vagy 5 órát tartott, legalábbis volt vagy 11 óra, mire visszaértünk a kikötőbe. A kifogott tintahalakat faszénen megsütötték nekünk és a szokásos csípős szószukkal szolgálták fel, eszméletlenül bezabáltunk belőle. Aztán hoztak még egy tányérral, amire Krisztinek eszébe jutott, hogy olvasta a Lonely Planetben, hogy ezek azt gondolják, ha megeszel mindent a tányérodról, akkor biztosan kérsz még. Bármennyire is eszméletlenül finom volt, hagytunk a második tányéron egy pár darabot, nehogy hozzanak még nekünk. Aztán ők is ettek, majd úgy tűnt, hogy mindenki lefeküdt egy kicsit aludni, legalábbis egy teremtett lelket sem láttunk a fedélzeten, annál inkább horkoló embereket lent a gépháznál. Azért egy idő után már unod, meg kezd egy kicsit hűvös lenni, szóval már mennél, ezek a kis thai emberkék meg szigorúan vették, hogy mi kifizettük az 5 órát, szóval nyugodtan végigszunyálták az utolsó 1-másfél órát :-) Mikor kiértünk a partra, kiderült, hogy a furgonunk sofőrje is velünk volt a hajón, szóval igazán sok embernek csináltunk aznap estére programot :-) Mire visszaértünk a szállásunkra, már jó késő volt, Krisztikém be is zuhant az ágyikóba, én még tettem a parton egy kis sétát és beültem egy helyre megnézni a Liverpool-Arsenal meccs második félidejét. Nem készültem ilyesmire, így pénz nem volt nálam, hogy beüljek bárhová meginni egy söröcskét, de a pincér srácok alám raktak egy széket, hogy semmi gond, üljek csak le és nézzem nyugodtan a meccset. Kíváncsi lennék rá, hogy ez megtörtént volna-e mondjuk a Balcsinál?

Másnap reggel elhatároztuk, hogy itt maradunk ezen a helyen végleg, úgyhogy befizetem a maradék 3 napot is. Aztán kiderült, hogy szerda estére már van gazdája a bungalónknak, úgyhogy akkorra kellett volna keressünk egy másik helyet. Én inkább arra gondoltam, hogy ne az utolsó nap rámoljunk, most szétnézek gyorsan, aztán átköltözünk valahová. Csak a szomszéd resort-ig vitt  a kb. 20 méteres utam, rákérdeztem, hogy mi újság, a srác tudott is mutatni nekem egy bungalót, amit ki lehetett venni mindhárom napra. Őszintén szólva még jobban tetszett a hely, pár méterrel ugyan följebb volt a parttól, mint az előző, viszont tényleg tágasabb és szebb volt valamivel, mint az előző. Ja, és 200 baht-tal olcsóbb is. Azaz ez a hely kettőnknek 1300 baht-ba került, kb. 7000 Ft-ba. Nem rossz, ugye?

Itt is volt egy pici teraszunk, a lépcsőnél pedig a már megszokott kis lábmosó medence, amibe belépsz mindig, hogy lemosd a homokot, mielőtt belépnél a házadba. Erre a napra különösebb programunk nem volt, így elhatároztuk, hogy bérelünk egy kismotort, amivel kicsit szétnézünk a szigeten. Az eleje kicsit kihívás a dolognak, pláne, hogy baloldali közlekedés van, szóval egyszer-kétszer beleszaladtunk egy kis vicces szembeforgalomba, de hál’ Istennek egyszer sem történt semmi baj :-) A sziget elég hegyes, emelkedőkkel, szerpentinekkel, így a kismotor kettőnkkel eléggé szuszogott fölfelé menet a sziget vége felé, inkább visszafordultunk, így Bong Bao-ig nem is mentünk el, bár ezt a srác is mondta a recepción, hogy nem fog menni a dolog:-) Nagyon komolyan vicces, hogy Johnny Walker-es üvegekben árulják az út szélén a gázolajat, fél liter 30-ért, háromnegyed liter pedig 40 baht-ért, ami nem tűnik túl olcsónak, de hát ez is a turistáknak van. Természetesen találsz benzinkutat is, mi is tankoltunk mindkét módon. A benzinkútnál persze 30 baht-ért már egy egész litert kapsz:-) Szóval elmotorozgattunk a szigeten, megálltunk több helyen szétnézni, resort-oknál is, na meg útközbeni piacoknál is, ahol csak helyiek adtak-vettek. Megvolt a kellemes ázsiai feelingje ennek a napnak is, csak érdekes élményben volt részünk aznap is. Este seafood BBQ lent a parton, csoda finom friss halat ettem, Krisztinek pedig thai fűszerezésű gőzölt rákokat hoztak, olyan isteni finom volt a leve, hogy én kértem még egy adag rizst és levesként betermeltem az egészet. Valóban teljesen a rabjává lehet válni a savanyú-édes-csípős ízeknek.

A keddi napra be voltunk fizetve a már említett hajóútra, amely érintett több szigetet, kettőnél kiszálltunk egy-egy fél órára-órára, míg 2 ici-picinél csak búvárkodás ment. A két nagyobb sziget a világ legszebb szigetei közé tartozik szerintem, itt a teljes elzártság, a csodaszép üres, kókuszpálmás strandok látványa és az ott történő séta örök élmény volt. Ko Wai és Ko Maak a két sziget neve. Ko Maak nem is kicsi de ott is csak 2-3 resort található. Ide nem jönnek a turisták hetekre, de 1-2 napra biztos, hogy nagyon szívesen visszamennénk egyszer. Sajnos itt elromlott a fényképező gépünk, így már több kép nem készült, csak Kriszti Blackberry-ével. De az is a hajón maradt, pedig Ko Maak-on is lett volna mit fényképezni. A több kilométer hosszú kókuszpálmás homokos strand a legszebb, amit valaha láttam. Volt egy vicces kép is, valamiből összetákoltak valakik egy hóember félét (mégiscsak jön a Karácsony) és kirakták a partra. Alá pedig egy táblára hogy Merry Christmas. Azaz majdnem. Lehet, hogy nem is thai-ok voltak, ki tudja, de ők is tudják pontosan, hogy mi ebben a vicc, így akár ők is lehettek. Aki ismer távol-keleti embereket és beszél velük, az tudja, hogy nem tudnak különbséget tenni az l és az r hang között, egyszerűen nincsenek ezek a hangok megkülönböztetve semelyik ottani nyelven. Egy ismerős japán csaj poénkodott ezzel még Pesten, hogy náluk otthon még mondják is, ha meg akar valaki értetni egy európai hangzót, hogy „r”, mint lemon. :-))Na a kiírás itt is Melli Clismass volt:-) Szóval lehet, hogy „fehér ember poén” volt, de az is, hogy a saját poénjuk.

A hajón egyébként kb. 10-12-en utaztunk, plusz a személyzet. Ezek a hapsik is összedobtak valami fantasztikus ebédet nekünk, plusz később délután még csirkenyársakat is. Ezzel telt el szinte az egész nap, fantasztikus napunk volt ismét. Csodás élővilágot, mindenféle színes halrajt látni a tengerben, még csak a pipázós búvárkodással is. Este a szokásos finom vacsi játszott valahol, emlékeim szerint a kedvenc helyünkön, a Tantawan-ban.

El is érkeztünk az utolsó napunkhoz a tengerpartnál, amelyet pihenéssel, fürdéssel töltöttünk. Pár képeslapot is vettünk, amelyeket egy-egy jeges kávé mellett írtunk meg a Mac Resort bárjánál. Csodás érzés, 35 fok, szikrázó napsütés, egy feldíszített karácsonyfa árnyékában és Jingle Bells-t hallgatva képeslapot írni. Mondanom sem kell, hogy semmi karácsonyi hangulata nincs persze, de akkor is jó:-)

Az utolsó este ismét a Tantawanban (az a fekvős hely, amiről láttatok képeket), fejedelmi kajával. Itt meg kell említsem az egyik pincért, aki már az első nap is feltűnt, hogy milyen jól beszél angolul, annyit dolgozik, mint az összes többi együttvéve és persze folyamatosan mosolyog. Este én is többet beszéltem vele, érdekel hogy milyen sorsokkal fut össze az ember. Ez a 23 éves fiú kambodzsai volt (nekik Thaiföld kb. az, mint nekünk régen Ausztria lehetett), tele kalanddal az élete. Minden bizonnyal nem legálisan dolgozott, de más kambodzsaiak is voltak ezen a helyen. Otthon pedig több testvére és az idős szülei. Kambodzsában az élet nem igazán lehet könnyű, mesélte hogy az ottani utolsó munkahelyén havi 40 dollár (kb, 8000 Ft) volt a fizetése. Angolul az utcán, illetve külföldiektől tanult meg. Életében nem használt számítógépet, neki abszolút elérhetetlen még egy thai hamisítvány is. Tényleg összeszorult az ember szíve, hogy itt ez a teljesen tehetséges fiú, nagyon tiszta és jó agya van és nem fog talán soha úgy kibontakozni tudni, ahogyan a benne rejlő tehetség miatt mondjuk Európában, vagy Amerikában simán ki tudna. Ő persze örül a jelenlegi helyzetének, kaja, szállás van, plusz 5 ezer baht (25 ezer Ft) havi fizetés. Ebből persze még eltartja a szüleit is, hiszen másképp ők nem tudnának otthon megélni. A nehéz Pol Pot- és polgárháborús időket egyébként Vietnamban élte túl a család. Annak idején a vörös khmerek elképzelése egy utópisztikus agrár-paraszti társadalom volt, amelybe nem fért bele ipari munkásság, a khmertől eltérő nemzetiségű ember, de a szemüvegesek sem (ezek értelmiség-gyanúsak voltak). Az akkor 8 milliós lakosság mintegy harmada pusztult el átnevelő- és haláltáborokban Kambodzsában. Aki tudott, Vietnamba, vagy Thaiföldre menekült. Hosszú sztori, nem is folytatom. Neki egyébként az egyik nagyapja vietnámi, a másik kínai volt, így csörgedezik benne is pár vér. Mondta is, hogy ha egy thai lányt venne el, akkor már milyen keverékek lennének az ő gyerekei. Mondtam is neki, hogy az egy okos dolog, biztos könnyebben le is tudna telepedni Thaiföldön. Erre azt mondta, hogy neki túl sötét a bőre (valóban sötétbarna volt) és itt ezt nem szeretik. Megáll az eszem! Ezt alátámasztja az is, hogy Thaiföldön mindenhol fehérítő testápolót és szappant kapni. Itthon meg barnító krémet használnak a lányok. Őszintén, van ennek értelme? Ha kékek lennénk, akkor azt mire szeretnénk megváltoztatni? Persze mondta, hogy a finn lányoknak tetszett, még fényképezkedtek is vele. Nem csodálom, tényleg aranyos, jóképű srác volt. És kívánom neki, hogy minél több minden összejöjjön az álmaiból, igazán megérdemli.

Ha már itt tartok, akkor nem szabad megfeledkezni az egyéb párokról is, amibe Thaiföldön mindenhol belebotlasz. Jellemző kép a pici, fiatal csaj, lehetőleg 50 fölötti és szépen meghízott európai faszival. Kedvencünk az a kb. 70 éves öreg csákó volt, aki a „My Thai girl and I” (A thai csajom és én) c. könyvet olvasgatta, miközben a hátát krémezte egy kb. 30 éves csajszi. Vannak persze olyan párok is, ahol a srác is fiatal, de pl. nem hátrány itt, ha nem feltétlenül jóképű valaki, csak fehér legyen. Aztán sok itt a fiúk között az ún. ladyboy is, láttunk ilyet is bőven.

Vacsora előtt még mindketten kaptunk egy thai masszázst, Krisztit szinte csak cirógatták hozzám képest, aki ismeri, hogy milyen a thai masszázs, az tudja, miről beszélek, kitekerik az ember minden testrészét, de fantasztikusan jó egyébként utána. Ja, és kb. 1000 Ft egy óra. Otthon gondolom 6-10 ezer Ft lehet mindez.

Reggel még búcsúzóul tettünk egy kis sétát a parton, majd a 8.30-as kis furgonnal kimentünk a kikötőhöz és elindultunk a hosszú, egynapos úton vissza Bangkokba. Kicsit jobb volt a busz, mint odafele, de azért ez a busz sem 2009-es modell volt. Mivel ugyanabban az étteremben álltunk meg mint a szigetre történő utazásunk során, ezért most jó későn jutott pihenő, hiszen az már olyan 1, másfél órára volt Bangkoktól. Szóval jó kis szívás volt ez az utazásban, de természetesen túléltük. Közben persze ment már a nyűgösködés a buszon, mindenki szerette volna kinyújtóztani magát, meg enni is valamit. Az egyik portugál srác lement a sofőrhöz még útközben javasolni, hogy meg kéne lassan állni valahol. Mikor sétált vissza, a többiek kérdezték, hogy mit mondott a sofőr, erre „szó szerint” közölte a srác az üzenetet, azaz „jamjamjamjam”, röhögött mindenki, tényleg kb. így hangzik, mikor beszélnek :-) Szóval még volt egy kis idő, amíg a cég „tuti” helyére értünk.

Bangkokba megérkezve nem vacakoltunk Krisztivel, már 5 óra is elmúlt, így nem volt kedvünk messzebb menni, ezért elfoglaltunk egy szobát ugyanott, ahol korábban is laktunk Bangkokban. Bár benne volt a levegőben a szabadság utolsó napjainak hangulata, de próbáltuk úgy érezni magunkat, mint amikor megérkeztünk. Szóval újra finom kaják, kis vásárlások, ajándékok. Másnap elmentünk a bankhoz fölvenni az útleveleinket, minden rendben volt, a csaj mosolyogva nyújtotta át őket, ezzel ezt a fő feladatot is letudtuk. Ezután fölpattantunk a Sky Trainre, amivel elmentünk az egyik legnagyobb bevásárló központba, hiszen ha Bangkokban vagy, nem szabad kihagyni semmi lehetőséget. A metró amúgy csillogóan tiszta, tágas, modern, élmény rajta utazni. Borzasztó még belegondolni is ezek után a pesti metró hangulatába. Persze tébláboltunk egy picit a megállóban, de Bangkokban nem kell nagyon kérdezősködj, mert azonnal ott terem valaki, jelen esetben egy idős néni, aki pazar angolsággal elmondta, hogy merre menjünk, mire szálljunk föl. A bevásárló központ valami 6 emelet, egy emelet minimum 4-500 méter hosszú, azt hiszem, hogy 3 utcával hosszában, de az utcák között kb. 10-15 méterenként keresztutcák is bővítik a lehetőségeket. Gondolhatjátok, hogy milyen bőség van itt. Vettünk magunknak új telefonokat, i-Pod-ot, fényképezőgépeket, pár ajándékot, ezt-azt. Itt az első kérdés, hogy másolatot akarsz, vagy eredetit (árban nagy a különbség), esetleg ezeken belül is használtat, vagy újat? Igazi élvezet ezekkel alkudozni, a zsebszámológépbe ütögetni a számokat, két-három váltás után pedig mindenki megelégedésére meg is köttetik az üzlet :-)

Késő estig ott voltunk, közben hihetetlen jókat kajáltunk ismét. Fáradtak voltunk ahhoz, hogy metrózzunk valameddig, majd onnan még taxizzunk, vagy tuk-tukozzunk hazáig, így rögtön ott fogtunk egy tuk-tukot. A srác először hülyének nézett minket, tudtuk pontosan mi az ár, így én amikor a felét mondtam a kért összegnek, mosolygott, majd mondta, hogy OK. Egész hamar hazaértünk, de még tartogatott az este egy kis kalandot. Nem tudott visszaadni, ezért Kriszti leugrott, hogy fölváltsa a pénzt, vagy vegyen valamit gyorsan, hogy így legyen kisebb bankjegyünk. Míg próbálkozott, ott termett 2 rendőr és valami nagyon nem stimmelt a sofőrünkkel, mert lekapcsolták és elvitték. De hogyan! Eleve egy kismotorral érkeztek és úgy vitték el, hogy maguk közé ültették. Ok, láttunk mi Thaiföldön egy kismotoron ülni négytagú családot is, legelöl még egy kutya is ült valaki ölében, de hogy rendőrök is ezt csinálják!:-) A rendőr szólt is, hogy várjak, mindjárt visszajön a sofőr. A kulcs is benne maradt a tuk-tukban. Aztán gyűlt oda hozzánk egy-két árus, akik mondták, hogy ha a rendőrök vitték el, akkor ez a csóka egyhamar nem fog visszajönni, adjuk oda nekik a pénzt, majd ők odaadják a sofőrnek, ha visszajött. Hát, azért nem vagyunk mi sem annyira naivak, kedvesek, kedvesek a thai emberek, de ezt azért nem hittük el, hogy ez így is lesz. Szóval ültünk ott egy picit tanácstalanul a csomagjainkkal, szerettünk volna már hazamenni, de mégis szarul éreztük magunkat, hogy ne fizessünk ennek a szerencsétlennek. Majd fölajánlotta az egyik árus, hogy ha akarjuk, akkor elvisz ő minket a rendőrörsre, aztán adjuk oda a pénzt ott a sofőrünknek. Mivel a kulcs benne maradt a tuk-tukban, így is történt a dolog:-) Nem volt messze az örs, ott kipattantunk, az önkéntesünk bement, bekopogott, a rendőrök is csak mosolyogtak, aztán az éppen kihallgatás alatt lévő hapsinak odaadtuk a járgány kulcsát, meg a fuvardíjat is.

Hazasétáltunk, majd a szokásos séta az utcákon, hatalmas friss rákok vacsorára, majd egy jó alvás az utolsó napon.

Másnap szerencsénkre nem kellett korán induljunk, így aludtunk is, még a hiányzó dolgokat beszereztük, egy jót ebédeltünk, majd irány a repülőtér olyan délután 3 körül. Ennek a szegény taxisofőrnek sem volt szerencséje velünk, mert állítólag rossz helyen vett föl minket, így 50 méter után meg is állította egy rendőr, kapott is egy csekket. Hát ez van, reméljük kisebb volt a csekk, mint a fuvardíj összege. Az út olyan egy óra a reptérre, hosszú kilométerek és mindössze 2000 Ft-nak megfelelő baht. Elég sok időbe telik, míg eljutsz a beszálló kapuig, mi még intéztük az ÁFA visszatérítést is, amit ott a reptéren fizettek vissza a fényképezőgépünk után. Hatalmas reptér, ilyen olyan vizsgálatok, de minden rendben ment egyébként. Sokkal simább volt az út, talán azért is, mert ez nem az Almaty repülőtér, hanem talpraesett thai emberek intézgetik a dolgokat.

Az út fárasztó és hosszú, hosszabb, mint ide, hiszen be kell kalkulálni a Föld forgását is. Míg Almatyból Bangkok olyan 6 és fél óra, visszafelé már 8 óra az út. Kicsit szomorkásan léptünk ki a mínuszokba, hiszen a nap egy jó részét még a trópusi Bankokban tölthettük. De ennek a kinti munkának és az itteni életünknek köszönhetjük ezt a szép nyaralást, így egyikőnk sem gondol Almatyra rossz szájízzel. Persze Krisztinek sokkal nehezebb, ma már bent is volt dolgozni, szóval megy minden úgy tovább, mint ezelőtt. Azaz mégsem ugyanúgy, hiszen ma már gazdagabbak vagyunk egy olyan élménnyel, amit csak kívánni tudok mindnyájatoknak.

Most pedig jöjjenek a fotók.