Kazahsztán az én szememmel

Hozzánk jön egy pár a főkonzulátusról, akik magyarok természetesen, éjfél után pedig orosz ismerősök jönnek át hárman, róluk is írtam már, többször is találkoztunk velük. Én most benne vagyok a készülődésben, így arra gondoltam, hogy legjobb, ha itteni ünnepi ételekről írok. De miről szóljon az írás?Legyen orosz, kazah, karácsonyi, újévi? Karácsony itt hivatalosan még nem volt, mint arról korábban írtam. Amikor lesz is (január 7), nem olyan az ő életükben ez az ünnep, mint nálunk. Sajnos a dupla annyi év kommunizmus minimum dupla annyi hülyeséget is hozott errefelé az emberek életébe. A szovjet időkben jobb volt nem ünnepelni sehogy sem a Karácsonyt. De az ember szeret ünnepelni, így hagyták nekik, hogy év vége felé legyen valami örömben is részük, ezért mindenféle trükkel, csavarral, csináltak egy nagy újévi ünnepet, fenyőfával, télapóval, még ajándékosztással is. Szóval elég érdekes keveréke ez az év végi ünnepeknek, mondhatni sajátos szovjet ünnep. 1992 után ismét szabadon lehetett karácsonyozni, de az emberekben már a hosszú évtizedek alatt kialakult szokásokon nem igazán lehetett sokat változtatni. Természetesen azért az ünnep spirituálisabb megünneplése előtt már nincsen semmi akadály, kezd ismét vissza-visszatérni a Karácsony igazi mondanivalója itt is.

Kazahsztán még különösebb helyzetben van, hiszen bár kísért az ateista állami múlt, ma hivatalosan-félhivatalosan ez egy mozlim ország. Az ünnepeket tekintve mindenképpen. Bár tekintettel vannak a múltra és a nagyszámú orosz kisebbségre, így a keresztény Újévet és Karácsonyt éppúgy ünneplik, mint mondjuk március 22-ét, a mozlim Újév kezdetét.

Szóval így ünnepek idején az ember élete igencsak az ételek körül forog. Ezért is szeretnék most erről írni egy kicsit. Mikor kitaláltam, akkor gondban voltam, hogy mit is írjak én a kazah konyháról? Valóban, nem kell francia, vagy kínai léptékben mérni a helyi gasztronómiát. Még oroszban sem. Ezért arra gondoltam először, hogy akkor írok az oroszról. Mondjuk ez merész vállalkozás lenne, mert ha az ember csak a blogba szeretne írni róla, akkor ügyesnek kell lenni nagyon, hogy mégis miről írjon és mi maradjon ki? Az orosz gasztronómia ugyanis óriási. Minden tekintetben. Mennyiségileg is és minőségileg is. Alig várom, hogy egyszer arról is írjak:-) Viszont jobban utána olvasva a kazah konyhai témának, úgy érzem, hogy egy bejegyzésnyi anyagot mindenképpen megérdemel és lehet is róla annyit írni. Sőt, ha valaki ezzel foglalkozik komolyan, akkor biztos vagyok benne, hogy könyvet is lehetne róla írni. Megjegyzem az elején, hogy a képek egy részét nem én készítettem, ezeket a netről töltöttem le. A szövege pedig különböző forrásokból táplálkozik, a szokásos wikipédiáról, de egyéb neten talált dolgokból is, pl. sok anyagot a magyar terebess.hu –ról gyűjtöttem. De sokat segítettek természetesen saját tapasztalataim és eddigi ismereteim is. Rögtön az elején, legyen egy kazah terülj asztalkám, amelyet dastarkhan-nak hívnak:

Ez a kép készülhetett bármilyen családi alkalomból, az mindenesetre látszik, hogy nem ropit és mogyorót eszegetnek, igencsak kitesznek magukért, ha megvendégelnek valakit.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha a kazah, vagy bármilyen konyháról beszélünk, akkor kulturális, történelmi gyökereket kell keressünk először is. A kultúrák között különbségek vannak, így a gasztronómiában is megtalálhatóak ezek. És ha vannak ilyen különbségek, akkor különböző szempontok szerint állíthatunk is fel sorrendet ezek között. Ezt most nem szeretném megtenni, de azt rögtön az elején ki kell jelenteni, hogy a nomád életmód nem kedvez az igazán gazdag, sokrétű, izgalmas gasztronómia kialakulásának. Ez persze nem jelenti azt, hogy azok a népek, amelyek nomád életmódot éltek, ne keresték volna a rendelkezésükre álló csekélyke lehetőségekben is a legfinomabbat, a legérdekesebbet, nem beszélve a legpraktikusabbról. A kazah konyha nagyon sokáig teljesen a nomád életmódhoz volt kötve. Ellentétben például a szomszéd üzbégekével, vagy tadzsikokéval, ahol figyelemreméltóan gazdag gasztronómiai hagyományok alakultak már ki sokkal korábban is. Ezért ezek a konyhák nagyon nagy hatással voltak a kazahra. Természetesen sok egyéb is, de két konyhát még mindenképpen meg kell nevezzünk, az egyik természetesen az orosz, a másik pedig az ujgur (ez utóbbi nagyon izgalmas, valami közép-ázsiai és kínai fertelmesen jó kombinációja). Így a kazah konyha kialakulása a kazahok letelepedésével, az itteni gazdaság gyökeres megváltozásával fejeződött be, de ez a 19. század folyamán történt meg csak.

Mindaddig egy hosszan tartó periódus folyamán, az egész kazah konyha a hús és a tej felhasználására épült. A ló- és bárányhús, a kanca-, birka-, tehén- és tevetej és készítményeik (gyorsan érlelt túrósajtok, kumisz), az élelmiszerek egyoldalú választékát adják és érthető, hogy a zöldség- és gabonaféle majdnem teljes hiánya mellett nem volt képes magából a húsból és a tej összes származékából egy változatos étrendet létrehozni.

A kazah konyhaművészet fejlődése az olyan, tejből és húsból készült félkész termékek kidolgozása felé haladt, amelyek az állandó vándorlási feltételek mellett elég hosszú ideig elállnak, finomak és a gyakori használat közben nem un rá az ember. Így keletkezett a füstölt, sózott-füstölt és füstölt-főtt félkész termékek a lóhús különböző részeiből (lókolbászból), a sült, konzervált termékek bárányhúsból és - belsőségből.

Ami a tejet illeti, a kazahok a múltban soha nem használták nyersen (sem frissen fejve, sem lehűtve). Jelentős népszerűségre tettek szert a savanyú tejes félkész termékek és késztermékek, amelyek a nomád életmód feltételei mellett a legalkalmasabbaknak bizonyultak a tárolásra és szállításra. Ilyenek elsősorban a kumisz, ami sokáig eláll, a gyorsan érő sajtok, amelyeket a letáborozás ideje alatt készítettek vagy a száraz tejkoncentrátumok (kurt, szarsza) - könnyűek, szállíthatók. Sajnos nincs fotó róluk, de ha jól gondolom, akkor ezek amolyan kis fehér golyócskák formájában kaphatóak. Mindezeknek az élelmiszereknek volt még egy közös sajátosságuk, alkalmasak voltak közvetlenül hideg felhasználásra is. A modern kor kazahja is szívesen fogyasztja őket, kiegészítve természetesen a törökös joghurtokkal és a kaukázusi eredetű kefirrel. A gabonafélék későn kerültek a kazah étrendbe. Az első gabona, amit a kazahok megismertek és később mint nemzeti gabona, jelentős helyet foglalt el konyhájukban, a köles volt. De így van ez a mai napig is. Már említettem korábban, hogy a Kaganat nevű önkiszolgálóba szoktam járni néha, ott pl. ugyanúgy megtalálod a kölest köretként, mint a rizst. Krisztiéknél pedig az ebédszállító cég legtöbbször kölessel kínálja a főételt.

Csak a XIX. század utolsó harmadában kezdtek tért hódítani a liszt és a lisztes készítmények. Ezek már az orosz és az ujgur konyha hatásai, de nyugodtan felsorolhatnék itt még egy párat, azt hiszem. A XIX. század végére, a XX. század elejére kialakult a kazah konyha és a kazah nemzeti étrend jellemző sajátossága, a húsos és lisztes ételek dominanciája, a hús és a tészta bármilyen formájának társítása, az alapvető nemzeti ételekben, amelyekre klasszikus példa az et vagy a beshbarmak. Ugyanakkor a kanca- és a birkatej különböző termékeinek - a kumisznak, kurtnak, ajrannak, szarszának és irimsiknek - alkalmazása háttérbe szorult.  A kazah konyhaművészet igazán jellemző ételei a füstölt lóhúskészítmények, a hús és tészta meleg ételekben való kedvelt alkalmazása mellett, a főtt és félig főtt húsos-tésztás ételek. Jellegzetes vonás, hogy a húst mai napig nagy darabokban főzik (csak közvetlenül fogyasztás előtt aprítják fel). A kazah nemzeti konyhában idegenek az aprított húsból készült ételek (a modern átvételektől eltekintve).

A kazah konyha nem ismeri a leveseket sem, de előtérbe helyezi azokat, amelyek átmenetet képeznek a levesek és a második fogások között. Ilyen nemzeti étel az et, és a nauriz-kozse nevű ünnepi étel. Nélkülözhetetlen részei ennek az ételnek a sok hús, tészta vagy gabonaféle, és az erős, zsíros és sűrű húsleves-öntet, amit savanyú tejes készítményekkel ízesítenek.

A kazah konyha további sajátossága a belsőségek (tüdő, máj, vese, velő, nyelv) széles körű felhasználása és a belsőségek hússal való kombinációja (általában szeggyel). Ugyanakkor a hús far- és hátrészét önmagában készítik el, kizárólag sütik. Ilyen nemzeti eledelük a kuyrdak nevű fogás.

A kazahoknál nemzeti húsfajtának a lóhúst kell tekinteni, annak ellenére, hogy napjainkban ritkábban alkalmazzák a birkahúsnál, sőt még a marhahúsnál is. A lóhúsból készülnek a kazah konyhára jellemző nemzeti ételek, a kazi, kartá, suzsuk stb. Nem is olcsó egyébként, talán a legdrágább hús a piacon a lóhús. Általában azt tapasztalom, hogy a húsféléket abszolút megfizethető áron lehet kapni, gyönyörű hátszínt pl. már 1200-1400 Ft-ért, de a bélszín kilója is 2000 Ft körül van. Mint a múltkor már említettem, a kacsamell (igaz, kínai) kilója kevesebb, mint a csirkemellé. A csirkemell filé kilója olyan 1000-1100 Ft, míg a kacsamellé kevesebb, mint 900 Ft-ra jön ki. Ezen zsírosabb (és jobb ízű) vízi madarak fogyasztása nem igazán jellemző a közép-ázsiaiakra, de hála Kína közelségének, az oroszoknak és talán nekünk külföldieknek is, a piacon legalábbis lehet kacsát kapni. A lóhúsra visszatérve, ez a kazi nevű valami, nálunk is volt a fagyasztóban. Még Kriszti vette augusztusban, bár kacsának nézte, amúgy nem nyúlt volna hozzá. Mindenesetre kivettem a fagyasztóból, holnap ott lesz ez is az asztalon. Mindenki mondja, hogy milyen finom, bár őszintén szólva ránézésre egyáltalán nem étvágygerjesztő. Így csomagban nem olyan gáz, csak az a nagydarab zsíros rész teszi kicsit nem annyira kívánatossá.

Egészben viszont nekem kifejezetten nem gusztusos, bár ha belegondolok, egy vastagbélbe töltött hurka sem az a dolog amivel mondjuk meg tudnám szerettetni egy angollal a téli magyar finomságokat. Jaj pedig milyen isteni tud lenni! Sziki, ha olvasod, akkor tudod miről beszélek, valami olyan, mint amit a csabai piacon ettünk 90-ben:-)

A lóhúsnál időzve egy picit, érdekes, hogy a különböző népek, illetve kultúrák, hogyan állnak hozzá. Nálunk ugyan nem divat, de kapni ló termékeket. Így van ez a lengyeleknél, osztrákoknál, németeknél, franciáknál is. Az angolszász világban amolyan tabu. Majdhogynem olyan, mint mondjuk kutyát enni. A cigányok szintén nem eszik (legalábbis hagyományosan), bár nem tudom, ez honnan ered? A második világháború idején tudjuk, hogy milyen éhínségek voltak, különösen a vége felé, amikor Magyarország is végleg ki lett rabolva, mind a németek, mind a szovjetek által. Ekkor gyakran előfordult, hogy az emberek lovakat vágtak le, más hozzáférhető fehérje híján főleg a lóhússal élték túl a nehéz időket. Ez a fajta rossz emlék lehet talán annak a tabunak az alapja, hogy egyes országokban nem eszik a lóhúst, hiszen az a szegénység, a végső kétségbeesés szinonimája. Indiában sem eszik, de a kínaiaknál sem jellemző, pedig ott aztán nem mennek át a szomszédba, hogy megkérdezzék bármilyen mozgó dologról, hogy szerintük beledobják-e a fazékba (vagy a wokba:-) )?

Nomád népeknél természetesen abszolút érthető, hogy a mindennapi élet része volt, hogy lóhúst fogyasszanak, így a hagyomány tovább él a mai napig.

A kenyérfélék - különböző lepények, megegyeznek az üzbég konyha lepényeivel, de nagymértékben ízesítik vöröshagymával és havasi hagymával. Kapni ugyanakkor török élesztő nélküli lapos kenyereket is, de orosz barna kenyereket is. Amit tapasztalatból tudok mondani, hogy a helyi jellegű kenyereik finomak, ezek az üzbég lapos kenyerek kifejezetten azok.

De az egyéb, amolyan európai kenyereik mondhatni rosszak. Aki evett már nem nagyipari üzemben készült, nem pót- és adalék anyagokból sütött kenyeret, hanem igazi, lisztből, kovászból és vízből készült valódi kenyeret, az tudja, hogy miről beszélek. De ha valaki mondjuk egy ropogós francia bagettre gondol (nem tescósra) azt sem kapni itt (bagett persze van, de messze áll mondjuk a londoni Paul’s pékségétől :-)). Jellemzően olyan alakú kenyerek a mindennapi kenyerek, amit otthon tud sütni az ember a konyhai kenyérsütőjében. Persze mindenkinek megvan a titkos receptje, de tegyük a szívünkre a kezünket, soha nem lesz olyan az a kenyér, mint egy igazi kemencében sült. Mindenesetre ha az itteni étkezésről beszélek, akkor a képhez nagyban hozzátartozik, hogy a kazahok rengeteg kenyeret esznek. Erről azt gondolom, hogy a sok kenyérevés még abból az időből jön, amikor a szegényebb embernek nagyon más sem volt, de a gyomrot meg kellett tölteni, na meg az energiára is szükség volt. Ha pedig valahol szar világ volt, akkor az a Szovjetunió, amikor sokszor konzerv halon és uborkán kívül más sem volt az üzletekben. Szóval a megszokás nagy úr. Ha sok kenyérről beszélek, akkor azt kell elképzelni, hogy a Kaganatban pl. látom, hogy 4-5 szelet kenyerekkel ülnek le egy fogás mellé. Viszont sokkal kevesebb a kövér ember, mint otthon. Ma reggel pl. Andrejjel kajáltam a Kaganatban, én egy szamszát ettem (mindjárt írok róla) és egy csésze teát ittam, ő a tea mellett egy tál tejbegrízt, hozzá egy szelet kenyérrel. Elhiszitek? Egy másik srác pedig a szomszéd asztalnál (elég cingár gyerek volt) egy teljes tál sűrű levest (5-7 dl) 5 szelet kenyérrel, 2 szamszát és egy salátát evett, mindezt reggel ¾ 9 körül. Szóval bírnak enni.

 

 

A hagyományos kazah ünnepi ebéd kumisszal kezdődik, utána tejszínes tea következik mazsolával,vagy egyéb szárított gyümölccsel, dióval, szárított túróval és baurszakival (vajas tésztából zsiradékban sütött kis gömbök). Ez amolyan fánkféle, a mérete természetesen változhat.

A bevezető után következnek a különböző füstölt, félig sózott, főzött előételek lóhúsból (kazi, suzsuk, zsal, zsaj, szuret-jet, karta) és bárányhúsból - kabirga vagy bauir-kujrik (lóhús és bárány belsőség együttese savanyú tejes mártással). Mindegyik különbözik a másiktól nemcsak a hús összetételében, hanem elkészítési módjában, minőségben és konzisztenciájában is.

Az előételeket ún. tabanannal (búzalisztből és vajból készült lepénnyel) eszik, és reteksalátát vagy más nyers zöldséget (paradicsomot, uborkát) harapnak hozzá. Ezután következik a kuirdak (kövér, sült bárány belsőségből, főleg májból, veséből és tüdőből), ezt követi a szamsza (hússal töltött sült tészta, na ilyet reggeliztem ma, tök finom), és csak az ebéd végén az et, vagyis a rostokra merőlegesen vékony szeletekre vágott ló- vagy bárányhús, amit széles, vastag metélttel tálalnak, zsíros, sűrű, erős húslevessel és aknan nevezetű vajas lepénnyel, amit szezámmaggal vagy összevágott hagymával szórnak meg. Ehhez az ételhez kumiszt isznak, amit megint tea követ, de ebben az esetben tej és tejszín nélkül.

Aprósüteményeket, szárított gyümölcsöket, egyéb édességet (különösen halvát, ezt otthon is ismerjük) nem feltétlenül desszertként esznek, hanem ez folyamatosan az asztalon van, így a fő fogások között is esznek süteményt. Ma már természetesen egy „városi” kazah a desszertet is az étkezés végén fogyasztja el.

Ez így talán soknak tűnik és nem is valami guszta európai szemmel, de valójában nagyon sok zamatos fogás van közöttük, sőt mind az, csak talán együtt így sok a mi gyomrunknak.

 

 

A Beshbarmak név a besh (öt), illetve a barmak (ujj) szavakból áll és nem nehéz kitalálni, hogy hagyományosan ezt az ételt 5 ujjal, azaz kézzel eszik. A kézzel evés egyébként Indiában pl. teljesen természetes, de megint csak, legyünk magunkhoz őszinték és valljuk be, hogy imádjuk mi is a közvetlen kapcsolatot az étellel, ki nem szeretne egy VIII. Henrik-es film megnézése után akár egy birkacombot, vagy egy fácánt, netalán egy egész sült kappant kézzel szétmarcangolni? Az étel egyébként mind a kirgizeknél, mind a kazahoknál nemzeti eledelnek számít. Sőt, nem kevésbé ismert a már említett ujgur tartományban, Hszincsiangban sem (Kína nyugati része, Turkisztánnak is nevezik), de ott Narin az étel neve.

A Beshbarmak főtt ló- vagy birkahúst tartalmaz, tésztával szolgálják fel (innen gondolom az ujgur-kínai eredetet), amelyet petrezselyemzölddel, illetve korianderlevéllel szórnak meg. Ez utóbbi nagy kedvencem, itt szerencsére mindig kapni bárhol, nagy fájdalmam otthon, hogy ehhez el kell menj különlegesebb üzletbe, vidéken meg majdnem esélytelen vagy. Ünnepi étkezésekkor a Beshbarmak fogyasztása igazi rituálé. Hagyományosan minden egyes darabnak szimbolikus jelentősége van. A birka feje mindig az asztaltársaság legtekintélyesebb tagjának van felszolgálva, általában a legidősebbnek. De előfordul az is, hogy a vendég kapja, amellyel mindenképpen a tiszteletüket fejezik ki. Tehát ha valamelyikőtök valaha egy tradicionális kazah étkezésre lesz hivatalos és ott felkínálják neki a birka fejét (megjegyzem mint minden fejhús, a birka feje is rendkívül zamatos, bár kicsit nehezen emészthető) a legrosszabb és a legudvariatlanabb dolog amit tehetsz, az az, hogy visszautasítod. Ez az említett legtiszteletreméltóbb személy pedig lefejti a húst a fejről és természetesen az asztal más tagjainak is felajánl belőle. A fiatalabb felnőttek a lábból, illetve a lapockából kapnak, a jelentése gondolom azzal lehet kapcsolatos, hogy bírják az élet terheit viselni, most ez az ő sorsuk. A kisebb fiúk a fület kapják meg mindenképpen, azért, hogy a tanulás, a figyelés, az óvatosság képességét sajátítsák el. Ugyanígy kisebb gyerekek kapják a szívet és a vesét, amelyek érettebbé hivatottak az embert tenni. Bár az állat agyát a gyerekeknek nem tanácsos enni, mert úgy tartják, hogy attól gyengék és gyávák lesznek (birkáról volna szó, ugyebár).És ugyanígy mindennek megvan a jelentősége, hogy kinek ajánlott, vagy kinek nem ajánlott az adott darab elfogyasztása.

 

 

Ezt a húsos pitét már sokadszorra említem meg, az utcán, a piacon, üzletekben, mindenhol kapni. 50-60 tengébe kerül egy darab, tehát olyan 60-70 forintba, igazán nem drága. Nagyon finom, leveles tésztába töltenek túrót, vagy húst, talán káposztát, vagy gombát is. Szezonban tölthetik akár sütőtökkel is. Elég zsíros, mindenesetre nagyon finom, én húsosat ettem ma reggel, semmi különös, hagyma, darált hús, só, bors.

Mindig sütőben sül, nem olajban. A szó kísértetiesen hasonlít az indiai samosa-hoz, nem véletlenül. Hiszen ez a Keleten elterjedt töltött tészta mindenhol előfordul, a szó eredete a perzsák ősi „sanbosag” szavára vezethető vissza. De az arabok pl. sanbusak-nak hívják, az afgánok sambosa-nak. A török nyelvű népeknél, így a kazahnál és a kirgiznél is samsa (szamsza) a neve. A neveknél, mint mindig, az angol írásmódot használom, nem hiszem, hogy bárkinek is gondot okoznék vele, egyszerűen az a nemzetközileg elfogadott, ha így írod, akkor mindenki tudja miről van szó, ha lengyelül, vagy magyarul, akkor már nem biztos. A kínai neveket viszont magyarul írom, mert abban a magyar nyelvnek van gyakorlata, az angol pedig zavaró lehet (így lett Hszincsiang és nem pedig Xinjiang, vagy legyen csak Peking, nem pedig Beijing).

 

Az előző ételhez abban hasonlít, hogy szintén töltött tésztáról van szó. A töltelék itt is főleg darált birkahús, fekete borssal, de sütőtököt is rakhatnak bele szezonban. Ez viszont mint a képen is látszik, nem sült, hanem gőzölt étel. Eredetileg török ételről van szó, innen került Közép-Ázsiába. Könnyű volt fagyasztva és szárítva szállítani, majd szinte pillanatok alatt lobogó vízben, vagy víz fölött a gőzben megfőzni. Szintén elterjedt egész Ázsiában, de különösen Közép-Ázsiában és a Kaukázus táján népszerű, sőt a közös múlt miatt mondhatni, hogy az egész volt Szovjetunió területén is az.

 

Ez az étel nem kazah, de nagyon népszerű és mindenhol kapni. Az étel azt hiszem, hogy üzbég eredetű ebben a formájában. A név eredetére azonban nem nehéz rájönni, ez a piláf, amely minden keleti országban megtalálható, de az európai konyhákba is bekerült. Az utcán is főzik nagy serpenyőkben, illetve üstökben, minden szupermarketben kapni, éttermekben, bárhol. Egy korábbi bejegyzésben megemlékeztem róla, hogy igazából egy rizses húsról van szó, vajban pirítják és főzik a húst (általában birka, vagy marha), majd adják hozzá a helyi, kicsit kerekszemű rizst, majd ezt folyamatosan öntik föl alaplével, így főzik meg, illetve még sárgarépa is kerül bele. Legalábbis Kazahsztánban így készül. Szintén elterjedt, népszerű étel az egész volt Szovjetunió területén.

 

Hasonlóan a mi gulyásunkhoz, ez is egy olyan étel, amelyre több országban is nemzeti eledelként tekintenek. Természetesen a goulasch hundertpercent ungarische étel, de a világon szinte mindenhol ismerik, a lengyelek, osztrákok, csehek, szlovákok pedig eszik a saját maguk ízlésének megfelelő gulyást és nincs is ezzel semmi baj. Sőt, itt Kaziban is úgy árulják a kockára vágott marhahúst, hogy gobjazsina dlja guljasa (azaz gulyásnak való marhahús).

A lagmant elsősorban megint csak az üzbégek mondják magukénak, tulajdonképpen egy tésztaleves, birkahússal, répával és fekete köménnyel, illetve egyéb fűszerekkel készül. De itt Kazahsztánban is nagyon népszerű. És ha valaki arra gondol, hogy hoppá, tésztaleves (noodle soup), akkor valami kínai finesz van a dologban, akkor nem téved. Így is van, eredetileg mozlim vallású kínaiak (akár ujgurok) vitték el az ételt a Selyemúton mindenfelé. Amerikába pedig mit ad Isten, buharai (üzbég) zsidók főzik és éttermeik étlapjának állandó és népszerű szereplője.

 

 

 

 

 Ezt az ételt mi is ismerjük, a törökökön és a bolgárokon keresztül. A Kaukázusba is tőlük került, innen pedig Közép-Ázsiába. Nem ismeretlen gondolom nagyon senkinek a Sish Kebab kifejezés, ahonnan a szó ered. Szóval nyárson sült birka, esetleg csirke-, vagy marhahúsról van szó (de nem mozlim környezetben lehet disznó is), amelyet egyszerűen vékonyra szelt hagymával és kenyérrel szolgálnak föl. Legalábbis Kazahsztánban. Volt szerencsém már ehhez, emlékeztek a Baraholka piacon tett utamra, ott ettem is ilyet, de szinte bárhol kapni az utcán. Persze döner kebabot is kapni, de valahogy több bizodalma van az embernek a friss húshoz, mint a minden reggel újra kirakott „szeletelős” dönerhez.

 

Már a nevében is benne van, hogy koreai, azaz nem kazah. Szerencsére (legalábbis nekem:-)) mérhető koreai kisebbség él az országban, azaz ezzel is gazdagabb Kazahsztán. A képet már láttátok egyszer, de most ismét aktuális lett. Hihetetlen mennyiségű és minőségű mindenféle salátát és savanyúságot kapni. A legismertebb persze a Khim Chi, a csípős és erjesztett káposzta salátájuk, de gombából, pacalból, tengeri káposztából, uborkából, répából, karfiolból, de tulajdonképpen mindenből készítenek savanyúságot, illetve salátát. Gyönyörűen tudják prezentálni, hihetetlenül sokszínű, guszta látvány mindez. A piacok valódi színfoltjai, nem is tudod, hogy melyikből vásároljál. Isten áldja a koreaiakat:-)

Nem is folytatom tovább, mert rengeteget írhatnék még és így is hosszúra sikeredett az írás. Ha Kazahsztán konyhájáról írtam, akkor a minimum az, hogy az orosz konyhának is szentelek majd egy fejezetet. Hogy mikor, még nem tudom? Mindenkinek nagyon jó szórakozást, jó bulit és persze nagyon boldog Újévet kívánok! Ha mégis lesz időm és energiám, akkor még lehet, hogy az óévben visszajövök egyszer.